Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program

A mongol birodalom

A világtörténelem legnagyobb, egybefüggő területű birodalmát nem egy fejlett írásbeliséggel és közigazgatási rutinnal rendelkező urbánus (városi) civilizáció, hanem egy lovas nomád állattartó népcsoport, a mongol hozta létre.

Temüdzsinből Dzsingisz kagán

Dzsingisz kán

A Belső- és Közép-Ázsia pusztaságain állataikat legelőről legelőre terelő nomádok már a Kr. e. 4. századtól fenyegették a legnagyobb távol-keleti birodalmat, Kínát. Ellenük épült fel a Kr. e. 3. század végére a Nagy Fal Kína északi határán. A 13. századig az egyes törzsek és törzsszövetségek állandó háborúskodása miatt nem jöhetett létre egységes nomád állam, ám ez megváltozott, amikor bordzsigin törzsből származó Temüdzsin a 12. század utolsó éveiben meghódoltatta az Onon és az Amur folyó mentén élő többi mongol csoportot, és felvette a Dzsingisz nevet. Dzsingisz a következő években kiterjesztette fennhatóságát a szomszédos területekre is, és 1206-ban az Onon folyó partján kagánná (nagykánná), azaz uralkodóvá választatta magát az alávettet törzsek vezetőivel. Azt is bejelentette, hogy népét mongolnak kell hívni. Ennek ellenére a következő évtizedekben a világ tatár néven fogja megismerni a hódítókat. A tatárok a mongolok legelszántabb ellenségei közé tartoztak, akiket Dzsingisz még 1202-ben lényegében kiirtott. A férfiak nagy részét megölték, a nőket és a gyerekeket pedig elhurcolták és asszimilálták: maga a vezér is feleségül vett egy előkelő tatár lányt. A tatárok késői „bosszújaként” - a kagán kifejezett akarata ellenére - később mégis „tatár” összefoglaló néven rettegték a mongolokat.

Hadi sikerek

A 13. század a mongolok példa nélkül álló katonai sikertörténete. Legyűrték a területüktől délre fekvő kínai államokat, nyugaton elfoglalták az orosz régió nagy részét és Magyarországot is lerohanva egészen a Dunántúlig jutottak. Keleten a Koreai Félszigetet is uralmuk alá hajtották, délkeleten Indokínában hódítottak. Délnyugat felé elfoglalták a mai Irán és Irak területét, Kis-Ázsia nagy részét, bevették Damaszkuszt és még Palesztinában is portyáztak. Támadásaik birodalmakat söpörtek el, gyökeresen felforgatva Eurázsia politikai viszonyait. Az 1250-es évek közepén az akkor ismert világ diplomáciai központja nem a pápai udvar, Párizs vagy Bizánc volt, hanem a mongol birodalom középpontja, Karakorum sátorvárosa. A francia király, a bizánci császár, az orosz fejedelmek, a szeldzsuk török szultán és a mohamedán emírek követei türelmesen vártak sorukra, hogy bejuthassanak a kagán színe elé. A 13. század végétől a birodalom fokozatosan részekre szakadt, a mongol hódítók sok helyen beolvadtak a helyi lakosságba, átvéve kultúrájukat, a nomádok visszaszorultak törzsterületeikre.

A mongol katonai sikerek több okra vezethetők vissza. Lovas, nyilas, mozgékony csapatokra építő, rendkívül dinamikus harcmodorukkal szemben sokáig senki sem találta az ellenszert. A mongolok nagyon tanulékonyak voltak: Dzsingisz például elfogott kínai mérnökökkel taníttatta meg magának a várostrom fortélyait, amelyek addig ismeretlenek voltak a nomádok számára. Jelentős tényező az is, hogy a 13. század nagykánjai (Dzsingisz, Ögödej, Möngke, Kubiláj) és hadvezérei (például a Magyarországot is felprédáló Batu, vagy Hülegü) tehetséges stratégák, gyakran pedig jó politikusok is voltak, akik rendszerint megtalálták és kihasználták az ellenség gyenge pontjait. A minden ellenállást kegyetlenül eltipró, brutális hódítási stratégia, amely kiegészült a magát alávető ellenség megkímélésével és addig alig tapasztalt vallási és etnikai toleranciával, hatékonyan tágította a birodalom határait.

Az ellenség eltiprása

Mongolok a kalkai csatában

Dzsingisz honosította meg azt a megsemmisítési-megfélemlítési stratégiát, amellyel a mongolok milliókat mészároltak le. A Hvárezmi Birodalom felszámolása során (1219-1221) a krónikák szerint Merv mintegy hétszázezer lakóját ölték meg. A szám valószínűleg eltúlzott, de jellemző a pusztítás mértékére. Neisápúr lakóit mind egy szálig legyilkolták, és fejeiket gúlákba rakták, de még a kutyákat és a macskákat is elpusztították. A teljesen kifosztott Gurgandzs közelében lévő gátat átszakították, hogy a várost soha, senki ne építhesse újjá. Bagdad 1258-as lerombolásakor csak az oszló tetemek bűze hajtotta el a hódítókat a városból, akik annyi értéket raboltak, hogy tárolóeszköz híján számos holttestet kibeleztek, és azokban szállították el a javakat. Előszeretettel tértek vissza pusztításaik helyszínére néhány nap múlva, hogy a mészárlás elől elrejtőzött túlélőket is kézre kerítsék és megöljék. A lefegyverzett foglyokat gyakran sorba állították és módszeresen, szekercékkel végeztek velük. A megtámadott országok uralkodóinak nem volt kegyelem, sokszor látványos kegyetlenséggel végezték ki őket. A mohamedán Abbászídákat Damaszkusz eleste után szőnyegekbe csavarták és lovakkal tapostatták agyon. Az 1223-as kalkai csatát elvesztő orosz hercegeket pallók alá fektették, majd a győzelmi ünnepet a pallókon ülték meg. Mire a tivornya véget ért, a hercegeknek nem volt emberi formájuk.

A kegyetlenség, az ellenség kíméletlen eltiprása nem pusztán a mongol katonai és politikai „morál” része volt, hanem hatalomgyakorlási technika, pszichológiai hadviselés is. Az óriási meghódított területeken nem tudtak elegendő létszámú fegyverest hagyni, ezért uralmuk fenntartásában egyrészt a helyiekre, másrészt saját rettenetes hírükre támaszkodtak. A könyörtelen pusztítás gyakran a még le nem igázott városokat is meghódolásra késztette, a magukat megadókat pedig a mongolok általában nem bántották. A fékevesztett mészárlás közepette sokszor életben hagyták a számukra fontos szaktudással bíró kézműveseket, ezeket – ahogy az asszíroknál is láttuk - rabszíjon hurcolták a birodalom olyan területeire, ahol szükség volt a munkaerőre. Az uralkodók fizikai megsemmisítése egyértelműen azt volt hívatott megakadályozni, hogy a leigázott és elpusztított állam új életre keljen. Seregük nagy része nem mongolokból, hanem a meghódított népek fiaiból állt, ezeket is féken kellett tartani. A Magyarországra rontó „tatárok” közül csak néhány százan voltak mongolok, a többiek a már leigázott kipcsakok közé tartoztak. Nem véletlen, hogy a megerősített Pereg nagyfalu ostrománál kun, magyar és orosz foglyokat hajtottak a védőknek, a megfutamodókat pedig maguk vágták le.

Hülegü

Bár a mongol világbirodalmat elsősorban a brutális kíméletlenség tartotta össze, az állam nem építhetett kizárólag a pusztításra. Dzsingisz és utódai vallási és etnikai értelemben toleránsak voltak. Bár megvolt a maguk sámán-hite, melynek középpontjában Tengri, az égisten állt, a már meghódolt területek lakosságát nem üldözték hitük vagy származásuk miatt, és szabad vallásgyakorlatot biztosítottak a számukra (Ez alól kivétel Hülegü irtóhadjárata a muzulmánok ellen az 1250-es években.) Dzsingisz parancsnokai és tanácsadói húsz különféle etnikum soraiból verbuválódtak. Bár az írásbeliséget csak Dzsingisz vezette be a mongoloknál, a nagykánok mégis biztos kézzel tartották kezükben az óriási birodalmat. A közbiztonság példás volt: a mondás szerint egy szűzlány sértetlenül végigsétálhatott Ázsia útjain fején egy arannyal teli korsóval.

A mongolok Magyarországon

IV. Béla

IV. Béla magyar király (1235-1270) már uralkodása első éveiben híreket kapott a mongolok előrenyomulásáról, ám figyelmét a belső rend helyreállítása, a királyi hatalom megerősítése és a főnemesek hatalmának visszaszorítása foglalta le. Gyors egymásutánban két, a mongolok szemében megbocsáthatatlan „bűnt” is elkövetett. Egyrészt befogadta az előlük menekülő kunokat, miután azok megígérték, hogy felveszik a kereszténységet. (A lovas nomád kunok beengedésétől a király az ország katonai erejének erősödését várta, de a magyarok és a kunok közi rendszeres konfliktusok csak az országon belüli feszültséget növelték.) Béla azonban igazán azzal váltotta ki a mongolok haragját, hogy 1238 körül visszautasította Batu kán követelését, hogy a magyar király vesse alá magát és országát a mongol hódítóknak.

1240-ben, Kijev eleste után már nyilvánvaló volt, hogy a harc elkerülhetetlen. A mongolok gyorsan nyomultak előre: jobbszárnyuk észak felöl, balszárnyuk pedig az erdélyi hágókon áttörve rontott az országra. A főurak megvádolták a kunokat, hogy azok összejátszanak a hódítókkal, a nép pedig szabályosan meglincselte a Kötöny kun fejedelmet, mire a nomádok gyújtogatva, fosztogatva kivonultak Magyarországról. A nehézkesen összegyűlő és felvonuló magyar sereget a mongolok 1241. április 10-ről 11-re virradó éjjel a Sajó menti Muhi pusztán megsemmisítették.

Miután a katonai ellenállást szétzúzták, a mongolok hozzáláttak, hogy a tőlük megszokott, alapos brutalitással felprédálják az országot. Rogerius, nagyváradi kanonok a „tatárjárás” krónikása szerint a kancellár holttestén megtalálták a királyi pecsétet, és fogságba esett papokkal a király nevében leveleket írattak, melyben felszólították a magyarokat, hogy maradjanak településeiken. Így mindenkit meglepetésként ért a mongolok megjelenése. A Dunától keletre és északra a mongolok korlátlan urak voltak, csak a folyam állta – egyelőre – útjukat. Városokat, falvakat gyújtottak fel, a lakosságot legyilkolták. Rogerius megrendülve számolt be például Nagyvárad ostromáról, amelynek során a mongolok többször is visszamentek a feldúlt városba, hogy ez első rohamot átvészelő nők és férfiak tömeges megerőszakolása után mindenkit lemészároljanak: „A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat a városon kívül a mezőn könyörtelenül lefejezték. Az egyházakba férfiakat és nőket vittek be vegyesen, gyalázatosan visszaéltek velük, és aztán megölték őket. Miután mindent feldúltak, és már elviselhetetlen bűz áradt a holtak testéből, a helyszínt elhagyva elvonultak. Az emberek, akik a környező erdőkben rejtőzködtek, előjöttek … a tatárok hirtelen visszatértek, és … senki sem menekülhetett élve.” A nagyobb várak (például Trencsén, Komárom, Pozsony) ellenálltak.

A Képes Krónika ábrázolása a magyar király meneküléséről

Az első mészárlási hullám után a mongolok „amnesztiát” hirdettek, hogy előcsalogassák az erdők és mocsarak mélyén rejtőzködő embereket, ugyanis nem volt, aki megművelte volna a földeket. Megkezdődött az élet normalizálása, a mongol közigazgatás kiépítése: a hódítók elöljárókat állítottak egy-egy terület élére. Közben kitartóan üldözték IV. Bélát, akit mongol szokás szerint meg akartak ölni. A király végül egy adriai szigeten, Trau (ma Trogir) várában húzta meg magát. A mongolok végigdúlták Dalmáciát és Horvátországot, de IV. Béla kicsúszott a kezükből, mert nem tudtak átkelni Trauba. Átjutottak viszont a Dunán, amely 1241/42 csikorgó telén befagyott. Ezután természetesen a Dunántúl elpusztítása következett, a támadók egészen Bécsig jutottak. Magyarországot csak az mentette meg a tartós mongol uralomtól, hogy 1241 végén meghalt Ögödej nagykán, és Batu, a magyarországi hadak vezére seregével együtt visszaindult a birodalom középpontjába, hogy beleszólhasson az utódlásba. A másfél éves mongol dúlás következményei szörnyűek voltak: a települések jó része megsemmisült, meghalt az összlakosság 15-50 %-a (ez átlagnak tekinthető, egyes területeken tehát jóval nagyobb volt a pusztulás), a mindenfelé heverő temetetlen holttestek járványokat okoztak, éhínség tört ki. Nem véletlen, hogy az országot újjáépítő IV. Bélát „második honalapítónak” is nevezi a magyar történetírás.

A mongol birodalom háborúi nem írhatók le egyetlen fogalommal. A világhódítók véres tettei között éppúgy találunk etnikai tömeggyilkosságot (például a Hvárezmi Birodalom városainak feldúlását és lakóinak lemészárlását), mint etnikai tisztogatást (a túlélők deportálása), politicídiumot (országok, királyságok, birodalmak felszámolása), ordocídiumot (Hülegü hajtóvadászata az aszaszin szekta tagjai ellen) vagy etnocídiummal kiegészített genocídiumot (a tatárok kiirtása és a túlélők erőszakos asszimilációja).

Könyajánló

Vásáry István: Az aranyhorda. Budapest, 1986, Kossuth.

V. G. Jan: Dzsingisz kán. Budapest, 1974, Európa.