Amerika felfedezése

„Hajnali 2 óra felé tűnt fel a föld…Azután a part közelébe értünk, és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahaninak neveznek. Ott mindjárt meztelen bennszülötteket pillantottunk meg.” 1492. október 12-én a valószínűleg genovai születésű tengerész, Kolumbusz Kristóf (eredeti nevén Christoforo Colombo, spanyolul Cristóbal Colón) így örökítette meg az Újvilág felfedezését naplójában. Kolumbusz azt hitte, hogy utazásának 71. napján a mesés India partjait érte el, ezért nevezte el a bennszülötteket indiánoknak. Valójában a Bahamákon szállt partra és az Antillák szigetvilágát benépesítő egyik tainó törzs tagjaira bukkant. Ez a találkozás a következő évtizedekben tragikus következményekkel járt Közép- és Dél-Amerika őslakos népei és kultúrái számára.

Kolumbusz Kristóf

1492 és 1504 között Kolumbusz négy útja során felfedezte a Karib-tenger nagy szigeteit - Haitit (Hispaniola), Jamaicát, Kubát - és elérte a Dél-Amerika észak-keleti partjait, valamint a közép-amerikai Hondurast, Nicaraguát, Costa Ricát és Panamát. A pápa a viszályok elkerülése érdekében az 1494-es tordesillasi szerződésben a térképen  húzott vonallal felosztotta az Újvilág még ismeretlen területeit a rivális spanyol és portugál hódítók között. Később a felfedezések során kiderült, hogy Portugália járt rosszul, hiszen Brazília kivételével egész Közép- és Dél-Amerika a spanyol érdekszférába került. 

Spanyol uralom a karibi szigetvilágban

A meghódított karibi szigeteken az aravak nyelvcsaládhoz tartozó tainó törzsek éltek. Létszámuk több százezer főre rúgott. Kolumbusz szerint szegény, meztelen testüket festő, jámbor emberek voltak, akik nem ismerték a vasat, egyszerű kunyhókból álló kis településeken éltek, vallásuk a természeti erők tiszteletén alapult. 

A szigetekre érkező spanyolok brutálisan kizsákmányolták őket. Kezdetben mindenfelé aranybányák nyíltak és a 14 év feletti tainó férfiakat ezekben dolgoztatták rabszolgaként. A bánásmód kegyetlen volt: ha egy tainó a munkanap végére nem talált a spanyolok által meghatározott mennyiségű aranyat, akkor gyakran megcsonkították, vagy megölték. Később a spanyolok belátták, hogy erőfeszítéseik hiábavalóak, mert a szigeteken alig van arany. Ekkor az ültetvényeken végzett kényszermunka került előtérbe: a spanyolok adaptálták a korabeli európai feudális birtokrendszert. A földeket a rajtuk élő indiánokkal együtt szétosztották a konkvisztádorok (spanyol hódítók) között, akik így hivatalosan az adott birtokot vezető „megbízottá” és a helyi indiánok „pártfogójává” (spanyolul encomendero) váltak. A bennszülöttek jogfosztott, kvázi-jobbágyi helyzetbe kerültek: meghatározott mennyiségű termény beszolgáltatásával tartották el spanyol uraikat. Az encomienda rendszere mellett az indiánokat a „köz” javára végzett kényszermunka (spanyolul repartimiento) kötelezettsége is sújtotta. A korábban halászó-vadászó életmódot folytató, nehéz fizikai munkához nem szokott tainók tömegesen pusztultak az ültetvényeken.

A keresztény hit terjesztésére érkező dominikánus szerzetes, Bartolomeo las Casas atya több könyvet írt az indiánok megsemmisítéséről és az „Indiák” történetéről. Számításai szerint Kubában 3 hónap alatt 7000 gyermek halt meg, mert a rabszolgaként dolgoztatott anyák nem tudták táplálni gyermekeiket. A hittérítő és mai fogalmaink szerint jogvédő atya évtizedeken keresztül követelte a spanyol koronától, hogy alattvalóként védje az indiánokat. Amikor 1542-ben végre a perui spanyol alkirály bevezette az encomienda-rendszert felszámoló és az indiánok rabszolgaságba vetését megtiltó „Új törvényeket”, a gyarmati urak lázadás robbantottak ki és elűzték az alkirályt. 1545-ben a törvények nagy részét megsemmisítették, így az encomienda – és ezzel az indiánok jogfosztottsága - évszázadokra megszilárdult az újvilági spanyol gyarmatokon.

Tainó harcos

A spanyol hódítók kegyetlen uralma ellen 1511-ben Hatuey (ejtsd: Atvej) tainó törzsfőnök lázadt fel Haitin. Hatuey összefogott népe hagyományos ellenségeivel, a portyázó karib törzsekkel és egyesített haderővel támadt a spanyolokra. A felkelést a spanyolok modern fegyvereikkel leverték, Hatuey pedig 400 megmaradt hívével csónakokon Kubába menekült. Las Casas atya leírása szerint érkezése után Hatuey egy kosár arany ékszert mutatott az ekkor még szabadon élő kubai tainóknak: „Íme az Isten, amit a spanyolok imádnak. Ezért harcolnak és gyilkolnak, ezért üldöznek bennünket, és emiatt kell ezt a tengerbe hajítanunk.” A kubai tainók nem hittek neki és nem csatlakoztak harcosaihoz. Hamarosan partra szálltak az üldöző spanyolok is, akikkel csak Hatuey csekély hadereje szállt szembe. Az erdei gerillataktika ellenére a tainókat megverték. 1512 elején a spanyolok Hatueyt elfogták, és máglyahalálra ítélték. Halála előtt egy spanyol pap felszólította, fogadja el Jézust és a kereszténységet, hogy lelke a mennyországba kerülhessen. A főnök megkérdezte vannak-e ott spanyolok. Az igenlő válasz hallatán kijelentette, hogy nem akar olyan istenről hallani, aki ennyi kegyetlenséget megenged, és nem akar a mennyben is spanyolokkal találkozni, majd a lángok közé lépett. Hatueyt ma Kuba első nemzeti hőseként tisztelik. 

A rabszolgaság és a kegyetlen bánásmód mellett a tainók között a legnagyobb pusztítást az európaiak által behurcolt betegségek okozták. A himlőjárványok többször végigsöpörtek a szigetvilágon, és indiánok százezreit ölték meg. A Haitin élő tainók száma először 60 ezerre, 1531-re pedig mindössze 3 ezer főre zsugorodott. Az ismétlődő lázadások hatására végül a spanyolok elismerték a kevés túlélő tainó korlátozott szabadságjogait. A lényegileg kipusztult indián őslakosokat a cukorültetvényeken Afrikából behurcolt fekete rabszolgák váltották fel. 

Az aztékok felemelkedése

Közép-Amerika legnagyobb birodalmát a nahuatl nyelvcsaládhoz tartozó aztékok hozták létre. Nevüket (jelentése: aki Aztlánból érkezett) mitikus őshazájukról, Aztlánról kapták, amely valahol a mai Észak-Mexikóban vagy az USA déli részén lehetett. Az Aztlánban elnyomott azték etnikai csoportok több hullámban menekültek déli irányba, utolsó betelepülő törzsük, a mexika, a krónikák szerint 1248 körül érkezett a mai Mexikó középső részére.

Tenochtitlan rekonstrukciója

Papok irányították őket, fő istenük, Huitzilopochtli (ejtsd: Vicilopocsotli, jelentése: déli kolibrimadár), egyszerre volt hadisten és napisten. Új hazájukban az aztékok hely hiányában először egy mocsaras területen telepedtek le. Több katonai vereség után tovább menekülve 1325-ben egy tó közepén alapították meg saját városállamukat Tenochtitlant (ejtsd: Tenocstitlán). Sokáig a környező, erősebb tolték törzsek alávetett szolganépeként éltek: adót fizettek és katonáskodási kötelezettségük volt. Helyzetüket dinasztikus házasságokkal akarták megváltoztatni. 1372-ben egy ilyen frigyből származó, félig azték származású fiatalembernek, Acamapichtlinek (ejtsd: Akamapicsitli) kínálták fel a trónt. Ő lett az első azték császár (tlatoani). Nagy építkezéseket kezdett a fővárosban. A 14. században a térségben páratlan demográfiai robbanás ment végbe, Közép-Mexikó népessége 5-10 szeresére nőtt. Ennek oka valószínűleg az élelemtermelés fejlődésében keresendő. A konjunktúrában a hátrányból előnyt kovácsoló aztékok élen jártak: a fővárost körülvevő tavon „úszó kerteket” alakítottak ki: azaz fonott tutajokra hordott termőföldön neveltek kukoricát.

Azték emberáldozat

A következő évtizedekben az azték tlatoanik meghódították Mexikó középső részét. A legyőzött uralkodók vereségüket követően adófizetési kötelezettség fejében a helyükön maradhattak, így a terjeszkedő birodalom határait vazallus városállamok, és alávetett népek hálózata védte. Az azték birodalomban becslések szerint 3-8 millió ember élt. A főváros, Tenochtitlan 200-700 ezres lakosságával a korabeli világ egyik legnagyobb települése volt. Háború esetén aztékok akár 200 ezres hadsereget is csatába tudtak indítani. A harcosok totemállatok (sas, jaguár) védelme alatt álló egységekbe tömörültek. Mivel a vasat nem ismerték, éles obszidián (kikristályosodott vulkáni kőzet) pengékkel megerősített fabárdokkal, kardokkal, pajzsokkal és íjjal voltak felszerelve. Csak abból az aztékból lehetett hivatásos katona, amelyik elfogott egy ellenséges harcost, akit a papok a testből az élő szívet kitépve feláldoztak az isteneknek. (Becslések szerint évente 20-200 ezer embert áldoztak fel.) Ez a szokás folyamatos háborúkat generált, ugyanakkor biztosította a katonák megfelelő kiképzését, és állandósította a meghódítottak rettegését.

II. Moctezuma

Mexikó meghódítása

Az utolsó azték császár, II. Moctezuma (vagy Montezuma) 1502-ben lépett trónra. Kifinomult, művelt ember volt, akit szinte isteni kultusszal vettek körül az udvarban. A pompázatos felszín ugyanakkor súlyos válságot takart: a népességrobbanás következtében a termőterületek kimerültek, a birodalmat ismétlődő éhségek gyengítették, a hegyekben lévő Tlaxcallan köztársasággal vívott háborúkat az aztékok elveszítették. Míg a központban nőtt a jólét és a virágzott a kultúra, a megemelt adókkal sújtott, kizsákmányolt peremterületeken egyre gyakoribbá váltak a lázadások. Ebben a krízishelyzetben jelentek meg a spanyol konkvisztádorok.

A kubai spanyolok több sikertelen felfedezőút során értesültek a hatalmas és gazdag azték birodalom létezéséről. A spanyol kormányzó erős haderőt szervezett, amelynek vezetőjévé a 34 éves tapasztalt katonát, Hernán Cortést (ejtsd: Kortez) nevezték ki. Cortés korábban többször ellentétbe került a kormányzóval (kétszer bebörtönözték, de mindkétszer megszökött), így nem meglepő, hogy amikor az utolsó pillanatban le akarták váltani, egyszerűen távozott, és magával vitte az expedíciós sereget. 1519 februárjában 11 hajóval, 530 katonával (30 számszeríjjal és 12 muskétával), 20 lóval, néhány kisebb kaliberű ágyúval kötött ki a mexikói partokon. A helyi totonák törzsek azték vazallusok voltak, így érkezésének híre gyorsan eljutott Tenochtitlanba. Hamarosan ajándékokkal megrakott követség érkezett Moctezumától. Egy azték szemtanú így emlékezett az első találkozóra: „Az aztékok arany és szuruktoll zászlókkal díszített zászlócskákat és arany nyakláncokat tettek eléjük. Amikor átvették az ajándékokat, úgy tűnt mosolyognak, örülnek és szerfelett boldogok. Úgy vetették magukat az aranyra akár a majmok. Úgy látszott mintha elégedettek és jóllakottak lennének. Ám valójában határtalanul szomjaztak az aranyra, teletömték magukat vele és továbbra is sóvárogtak utána mint a disznók”

Hernán Cortés

Cortés hamarosan elfogatott néhány azték adószedőt, betiltotta az emberáldozatokat, leromboltatott néhány templomot és elkezdte az erőszakos keresztény hittérítést. Bár Moctezuma hajlandó volt elismerni hűbérurának a spanyol királyt és újabb ajándékokat küldött, a mohó spanyolok természetesen az azték császár kérése ellenére sem tértek vissza hazájukba. Éppen ellenkezőleg, a totonákok behódoltatása után Tenochtitlan felé indultak. Útközben nehéz harcokban legyűrték a Tlaxcallan köztársaságot, majd szövetséget kötöttek az aztékok ádáz ellenségeivel. A spanyol-tlaxcallték sereg hatalmas vulkánok között átkelt a hegyeken és novemberben látványos külsőségek közepette vonult be az azték fővárosba. A császárt Cortés egy udvariassági látogatás alkalmával elfogatta, majd saját szálláshelyén házi őrizetben tartotta, és Moctezuma nevében hozzálátott a birodalom kizsákmányolásához.

Háború és járványok

1520-ban Cortés legyőzte a kubai kormányzó által utána küldött üldöző sereget, a katonákat pedig az azték arany ígéretével maga mellé állította. Ezalatt azonban Tenochtitlanban hagyott helyettese, Pedro de Alavarado egy vallási ünnepen (a spanyolok szerint az emberáldozat megakadályozása céljából, az aztékok szerint a bennszülött nemesek arany ékszerei után vágyakozva) több száz azékot megöletett. Mire Cortés visszaérkezett a fővárosba, kitört a háború, a spanyolok főhadiszállását több tízezer azték harcos ostromolta. Moctezuma tisztázatlan körülmények között meghalt: vagy a spanyolok ölték meg a feleslegessé vált túszt, vagy egy azték harcos parittyaköve végzett az „áruló” császárral. Cortésnek ivóvíz és élelem hiányában hamarosan menekülnie kellett Tenochtitlanból. Az éjszakai visszavonulás azonban katasztrófába torkollott: a tavon való átkelést biztosító pontonhidak tönkrementek az ágyúk és a több tonna aranyat szállító szekerek súlya alatt. A támadó aztékok legalább 400 spanyol és 4000 tlaxcallték harcost megöltek. Ez volt a spanyol hódítások során elszenvedett legnagyobb katonai vereség, a Szomorú Éj (spanyolul Noche Triste).

Nem sokkal később Tenochtitlanban kitört a spanyolok által behurcolt himlőjárvány, amelyre később így emlékezett egy azték származású szerzetes: „…70 napig tartott, az egész várost sújtotta és rengetegen haltak meg. Sebek jelentek meg az emberek arcán, mellén és hasán, fejtől lábig fájdalmas sebek borították őket. A betegség olyan borzalmas volt, hogy senki sem tudott felkelni vagy akár megmozdulni. A betegek magatehetetlenül feküdtek ágyukon, mint a halottak…nem tudtak felkelni, hogy ételhez jussanak, és mivel a többiek is betegen feküdtek, sokan éhen haltak a saját ágyukban.” A több százezer halott között volt az új császár, Cuitlahuac is.

Ezalatt Cortés Tlaxcallanban szervezte újjá serege maradványait. Maga mellé állította az aztékok által elnyomott népeket, majd 700 spanyollal és 50-70 ezer bennszülöttel ostrom alá vette és 1521-ben több hónapos ostrom után elfoglalta Tenochtitlant. A város a harcok során teljesen elpusztult, helyén a győztes Cortés felépítette Mexikóvárost. Ezzel az azték államiság megszűnt. A város hősies védelmét irányító utolsó tlatoani, Guatemozin fogságba esett. Négy év múlva összeesküvés vádjával kivégezték.

Machu Picchu inka város

A bennszülött lakosság súlyos veszteségeket szenvedett a több éves háborúban. Az igazi pusztítást azonban az európaiak által behurcolt ismeretlen járványok okozták: 1520-1521-ben himlő, 1531-ben kanyaró, 1532-ben egy ismeretlen betegség, 1538-ban ismét a himlő, 1545-1548-ban a tífusz, 1563-1564-ben megint a kanyaró és 1576 és 1580 között újra a tífusz pusztított. Milliók haltak meg, nemzedékek tűntek el. A spanyol hódítást követő 50 évben az eredeti közép-mexikói lakosság 88%-a elpusztult és legfeljebb 200 ezren élték túl a megpróbáltatásokat. 

Az inka birodalom

A Kolumbusz előtti Amerika legnagyobb indián birodalmát az inkák hozták létre. Az Andok-hegységből származó, kecsua nyelvcsaládhoz tartozó inka törzs 1230 körül Manco Capac vezetésével Cuzcóban (ma Peru) hozta létre önálló városállamát. Az államalapítást követő 200 év lassú fejlődését követően Pachacuti (ejtsd: Pacsakuti) király (kecsua nyelven Sapa Inca, azaz az egyetlen/legfőbb inka) vezetésével a példátlanul sikeres területi expanzió időszaka következett. Tupac, majd Huayna Capac (ejtsd Hvajna Kapak) inkák uralma alatt 1525-re elfoglalták a mai Perut, Chilét, Ecuadort, Argentína és Bolívia nyugati részét. Az inka birodalom méretét jól jellemzi a következő néhány adat: észak-déli irányú kiterjedése 5200 kilométer volt, mintegy 3 millió négyzetkilométeres területén 10 millió lakos élt, az egyes tartományokat 22.500 kilométernyi kikövezett úthálózat és több száz híd kötötte össze a mai Kolumbia déli részétől a mai Chiléig.

Az inkák bukása

Atahualpa

1532-ben ismét megjelentek a spanyolok. Pizarro serege mindössze 180 katonából állt, muskéták híján felszerelésük 20-30 lóra, 1 ágyúra és néhány számszeríjra korlátozódott. Pizarro Cajamarca városában, egy erődben táborozott le seregével és követ útján meghívta táborába a polgárháborút éppen megnyerő inkát. A spanyol vezér Cortés tenochtitlani csapdáját akarta megismételni. Atahualpa elfogadta a meghívást és 4 ezer fős testőrsége védelmében lépett be Pizarro főhadiszállására. A falak előtt 80 ezer katonája táborozott. A találkozón Pizarro felszólította a fiatal inkát, hogy tegyen hűségesküt a hatalmas spanyol királynak, fizessen neki adót, hagyjon fel a bálványimádással, és népével együtt vegye fel a keresztény vallást.  Atahualpa így válaszolt: „Tudd meg, hogy nekem szabad emberként nem kell bárki számára is adót fizetnem, és azt sem hiszem, hogy van nálam nagyobb király.” Kijelentette, hogy spanyol király biztosan nagy uralkodó, ha katonáit átküldte a világ másik végére és ezért örömmel lesz a barátja, de vallásával ő is, népe is elégedett, nem érdekli a pápa, és nem kíván neki engedelmeskedni. Amikor az inka megszagolta, majd a megvetően a földre dobta a kezébe adott Bibliát (sosem látott még könyvet) az ürügyre váró spanyolok ágyújukkal tüzet nyitottak. A testőröket lemészárolták, az inkát elfogták. A meglepett Atahualpa hatalmas váltságdíjat kínált szabadságáért: egy termet arannyal, kettőt ezüsttel töltetett meg.

Francisco Pizarro

A birodalom spanyol irányítás alá került. A Pizarro által kinevezett bábinka, Manco Capac 1536-ban fellázadt és százezres seregével 10 hónapig tartotta körbezárva Cuzcót. Modern fegyvereiknek, és főleg egy újabb himlőjárványnak köszönhetően a spanyolok leverték a felkelést és stabilizálták uralmukat. Az Andok hegyei közé húzódó inkák ellenállását csak 1572-ben sikerült felszámolni.

Az ismétlődő járványok által megtizedelt őslakosokat erőszakkal az arany- és ezüstbányákba vagy az ültetvényekre hurcolták rabszolgamunkára. Egyedül a bolíviai Potosi mellett lévő legnagyobb ezüstbányában a következő 230 évben 45 ezer tonna ezüstöt termeltek ki. Az indián, majd a fekete rabszolgák a nehéz munkát legfeljebb hónapokig bírták. Sokáig évente 2000 rabszolga pusztult el. Egy szemtanú szerint a dél-amerikai bányák környékén már három kilométerről érezni lehetett a hullaszagot. A karibi gyarmatok mintájára hamarosan Peruban is bevezették az encomiendát és a repatrimientót. A kereszténység terjesztésének jegyében - akárcsak Mexikóban - itt is módszeresen elpusztították az inka kultúrához és valláshoz köthető épületeket, tárgyakat.

Inka harcosok

Amerika felfedezésének következtében (tainó, azték, perui stb.) indiánok milliói haltak meg. A legtöbb áldozatot a behurcolt betegségek követelték, a halálozási okok listáján második helyen a rabszolgaság során általánossá vált brutális bánásmód és a rossz körülmények álltak, a harmadikat pedig a háborúk mészárlásai foglalták el. Bár hódításaik és uralkodásuk alatt a spanyolok gyakran követtek el tömeggyilkosságokat, nem állt szándékukban egyes indián népek vagy az egész indián lakosság kiirtása. Hadjárataik célja egyrészt anyagi, másrészt vallási-kulturális volt: aranyat, ezüstöt akartak és minél több megkeresztelt pogányt. A hódítás tehát tulajdonképpen etnikai tömeggyilkosságok  hosszú sorozataként definiálható, amely azonban népirtási szándék hiányában nem áll össze genocídiummá. A bálványimádónak tartott indiánok megtérítését számos etnocidiális jelenség (vallási tárgyak, épületek megsemmisítése) kísérte.   

Könyvajánló

William Prescott: Mexikó és Peru meghódítása. Budapest, 1967, Gondolat.