|
„Reggel hatkor ébredtünk. Sült húst ettünk és más tápláló kosztot, mert aztán nagy utakat kellett bejárnunk. A pályán kihirdették nekünk a parancsokat az ölésre és megadták az aznapi útvonalat, aztán a bozótosban kurkászva indultunk le a láphoz. Összhangban dolgoztunk, nehézség nélkül.” – így emlékezett Pio Mutungirehe, Ruanda Nymata járásában lakó földműves 1994 tavaszára, amikor ő és baráti társasága egy hónap leforgása alatt több száz környékbelit erőszakolt meg és mészárolt le. Mutungirehe nem egy törvényen kívüli rablóbanda tagja volt, hanem egy gondosan megszervezett népirtás sok ezer elkövetője közül az egyik. Az 1994. április 6. és 1994. július eleje közötti alig 100 napban a közép-afrikai Ruandában mintegy félmillió kisebbségi tutszit gyilkoltak meg a többségi hutukból verbuválódott hadsereg és rendőrség alakulatai, a félkatonai milíciák és a hutu lakosság tömegei. Történelmi sérelmekRuanda a világ egyik legkisebb, legszegényebb és legsűrűbben lakott országa. Mintegy 26 ezer négyzetkilométerével nagyjából fele akkora, mint a magyar Alföld, de jóval több mint 9 millióan lakják. Afrika legnagyobb népsűrűségű országa az egy főre jutó bruttó hazai össztermék (GDP) tekintetében 2005-ben 179 államból a 161. volt (1406 USD/fő). Ruanda egész történetét meghatározta a tutszi-hutu ellenségeskedés. A két népcsoport egy nyelvet beszél, és etnikailag alig különbözik. A 15. században létrejött királyság uralkodója és vezető rétege tutszi volt, míg a hutuk alávetett szerepet játszottak. A különbség ekkor elsősorban nem etnikai, hanem szociológiai volt, egy „hutu” születésű is „tutszivá” válhatott, ha vagyont gyűjtött és az elit soraiba emelkedett.  Tutszi személyi igazolvány. Az etnikum a felső sorban van feltüntetve A történeti fejlődés és a gyarmati uralom hatására a 20. század elején-közepén a ruandaiak már megkérdőjelezhetetlen valóságnak tartották, hogy az országban két kibékíthetetlen etnikai csoport áll egymással szemben. A hagyománnyá rögzült ellenségességen kívül valóban léteztek objektív ütközési pontok. A hutuk, majd később a tutszik elnyomása ténylegesen aránytalan előnybe hozta előbb egyik, majd másik csoportot. A túlnyomórészt mezőgazdaságból élő társadalomban a hutuk főleg földművelők, a tutszik elsősorban állattenyésztők voltak. Ez is konfliktusforrást jelentett, mert a túlnépesedett országban a hutuk közt földéhség tombolt, a tutszik legelői viszont elfoglalták a művelhető területeket, állataik pedig gyakran elpusztították a termést. A Habyarimana-rezsim Juvenal Habyarimana  Paul Kagame A mai napig tisztázatlan, hogy ki ölte meg az elnököt. Az adott politikai helyzet összes szereplőjének érdeke fűződhetett a diktátor halálához. Az RPF-nek mindenképpen útban volt: ha Habyarimana végrehajtja a szerződést, akkor ugyan az RPF kormányra kerül, de elesik egy esetleges teljes katonai győzelem lehetőségétől. Ha nem, akkor viszont a Kagame-párt nem jut azonnali - igaz, részleges - hatalomhoz. A hutu mérsékeltek úgy gondolhatták, hogy minden valódi megbékélés első számú akadálya a diktátor, a szélsőségesek pedig a szerződés előkészítését árulásnak, a tutszik előtti meghátrálásnak tartották.  Tutszi halottak Kigali utcáin 1994 áprilisában Akárhogy is történt, annyi biztos, hogy Theoneste Bagosora védelmi miniszter és köre reagált a leggyorsabban: a hutu szélsőséges erőkből kormány alakult és megkezdődött a mérsékelt hutukkal való leszámolás. A fő célpont azonban a tutszi kisebbség volt, már néhány órával Habyarimana halála után tutszikat gyilkoltak a főváros, Kigali utcáin. Megindult a huszadik század második felének legsúlyosabb népirtása. A népirtók A tömegmészárlás nem spontán erőszakkitörés volt. 1994 januárjában Roméo Dallaire, az ENSZ békefenntartók parancsnoka jelezte feletteseinek, hogy a szélsőséges hutu milícia, az Interahamwe a tutszik ellen fegyverkezik. Bagosora már több hónappal azelőtt tervezetet készített arra, hogy miként lehet mozgósítani a lakosságot a beférkőzött „ellenséggel” (azaz a tutszikkal) szemben. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a Bagosora vezette szélsőségesek eredetileg is az összes tutszi kiirtását tervezték, vagy csak megragadták az elnök halála utáni káoszban rejlő lehetőséget, de két dolog biztosan leszögezhető. 1. A történeti, szociológiai háttér kedvezett a népirtó szándékoknak: a tutszik legyilkolásának évtizedes hagyományai voltak, a hutu társadalmat pedig hosszú ideje a tutszik gyűlöletére kondicionálták. 2. A hutu szélsőségesek Habyarimana halála után minden tutszi kiirtására törekedtek.
Az április 6. után kiújult harcokban az RPF egymás után aratta győzelmeit és gyorsan nyomult előre, a hutu vezetés pedig gőzerővel látott a népirtás megszervezéséhez. A centralizált és hatékonyan működő ruandai adminisztrációt felhasználva mozgósították a fegyveres és közigazgatási hatóságokat. Ahol tudták, lezárták a határokat, az utakon pedig barikádok egész hálózatát hozták létre, hogy a tutszik ne menekülhessenek. Hatékony munkamegosztást alakítottak ki: bár a hadsereg és a nemzeti rendőrség alakulatai is részt vettek mészárlásokban, a fegyveres erők általában akkor léptek fel, ha a tutszik ellenálltak. Egyébként inkább biztosították a helyszínt, őrt állnak a barikádoknál, kiképezték a helyieket, gyakran fegyverrel és lőszerrel látták el őket. A gyilkosságok nagy részét a mintegy 20-30 ezer milicista és a hutu lakosság követte el.  Theoneste Bagosora Nem meglepő tehát, hogy a lakosságot a helyi közigazgatás mozgósította, a fő szerepet ebben az országos adminisztráció középszintjét (az ún. commune-kat) irányító burgomasterek játszották. Ők vették át a fentről érkező parancsokat és szervezték meg a helyi lakosságot a tutszik ellen; irányították a helyi közigazgatási vezetőkből és párképviselőkből ún. biztonsági tanácsokat, amelyeket az akciók koordinálásra hoztak létre; szétosztották a megölt tutszik földjeit a helyiek között; kontrollálták az emberek mozgását: kiadták az utazási engedélyeket, és a katonai/rendőri parancsnokkal együtt felügyelték a területükön lévő útblokád-rendszert. A szó szoros értelmében élet és halál urai voltak, hiszen ők vezették a helyi etnikai nyilvántartást, tehát kérdéses esetekben eldöntötték, ki tutszi és ki nem. (Ilyen ugyanakkor viszonylag kevés volt, mert egy-egy közösségben mindenki tudta mindenkiről, hogy melyik csoporthoz tartozik.)  Legyilkolt tutszik A következő idézetek olyan hutuktól származnak, akik alaposan kivették részüket a népirtásból. „Izzasztó volt és unaloműző, olyan, mint egy váratlan kikapcsolódás. Nem is számoltam. Sem miközben csináltam, sem utána, hiszen tudtam, hogy másnap újrakezdjük. Nem tudom magának megmondani, hogy hányat öltem meg, merthogy időközben felejtem is őket.” „Az ember hozzá tud szokni az öléshez, ha megállás nélkül azt csinálja. Akár állattá is válhat, anélkül, hogy észrevenné. Voltak, akik egymást fenyegették, amikor nem akadt több tutszi a bozótkésük alá. Látszott az arcukon, hogy muszáj nekik gyilkolni.” „Mindenki a maga módján ölt. Aki nem bírta megszokni, hogy végezzen az áldozatával, otthagyhatta vagy kérhetett segítséget. Mindig kéznél volt egy-egy segítőkész ismerős.” „Aki csálén sújtott le, vagy csak mímelte, hogy lecsap, azt biztattuk, tanácsot adtunk neki, hogy csinálhatná jobban, vagy akár kényszerítettük, hogy fogjon egy tutszit a mocsárban vagy a házak között, és ölje meg a kollégák (!) szeme láttára, így igazolva, hogy jól odafigyelt a tanácsokra.” „Jól éreztük magunkat ebben a bandában, egyetértettünk az új tennivalókat illetően … Ha valaki kimentette magát, arra a napra átvállaltuk a meló (!) rá eső részét. Elég egyszerű szervezet volt ez, de lelkiismeretes és megbecsült”. Pancrace Hakizamungili mondatai valószínűleg általános érvényűnek is tekinthetők a ruandai népirtók pszichés folyamataival kapcsolatban: „Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképen fogékonnyá tettek a téma iránt, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol. Nekilátsz a feladatnak és semmi sem zavar.” Fosztogatás, menekülés, nemi erőszak Tutszi áldozatok Túlélésre kevés esély nyílt, az ellenállást általában a hadsereg törte le, az utakat lezárták. Sokan megpróbálták ugyan megmenteni tutszi barátaikat, családtagjaikat, de ez igencsak veszélyes vállalkozás volt: általában halál járt érte, ha kiderült. A nőknek valamivel több lehetősége nyílt a menekülésre. A vegyes házasságokat a gyilkosok gyakran megbocsátották, amennyiben az asszony volt tutszi, a férfinak azonban nem kegyelmeztek. (Ennek egyik oka az volt, hogy – a belga gyarmatosítók által bevezetett rendszert követve – a vegyes házasságokból származó gyerekeknél az apa származását vették figyelembe. Azaz a vegyes pároknak születhetett hutu gyerekük, amennyiben az apa hutu volt.) Persze ilyen esetekben a hutu férjnek bizonyítani kellett, hogy ő „jó hutu”, és nagyon sok tutszit kellett megölnie, hogy megmentse tutszi feleségét. Az is előfordult azonban, hogy a hutukat tutszi családtagjaik meggyilkolására kényszerítették. A nők életben maradási esélyeit a rendkívül elterjedt nemi erőszak is növelte kissé. A szélsőséges propaganda éveken át azt sulykolta, hogy a tutszi lányok lenézik a hutu férfiakat, így ez a feltételezés a mesterségesen gerjesztett hutu kisebbrendűségi érzések egyik központi elemévé vált. Tutszi nőket megerőszakolni tehát hazafias cselekedetnek számított. A brutális aktust általában az áldozat megcsonkítása és meggyilkolása követte, de gyakran előfordult, hogy a tutszi lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként életben hagyták. A nemzetközi közösség Tuszti holttestek egy templom körül A nemzetközi közösség tehetetlenségének okai sokrétűek. Ruanda kicsi és jelentéktelen ország, egyetlen befolyásos állam sem kívánt pénzt és embereket áldozni az ott zajló mészárlás megállítására. A közvélemény és a döntéshozók még élénken emlékeztek az Egyesült Államok alig több mint fél évvel korábbi sikertelen beavatkozási kísérletére a szomáliai polgárháborúba. Akkor az egész világ láthatta, ahogy az őrjöngő tömeg végigvonszolja Mogadishu utcáin az amerikai katonák megcsonkított holttestét. Most, Habyarimana meggyilkolása után hasonló sokként érte a világot tíz belga ENSZ békefenntartó brutális meggyilkolása: a hutu szélsőségesek levágták a katonák nemi szervét és a kéksisakosok szájába tömték. Egy héten belül az összes belgát kivonták Ruandából. A nemzetközi egységek bevetését az is hátráltatta, hogy az RPF - már kezében érezve a katonai győzelmet - nem látott volna szívesen egy rivális fegyveres erőt Ruandában, amely egy esetleges politikai megoldás erőltetésével elütötte volna a Kagame-pártot a végső diadaltól. Az RPF ezért nem támogatta az ENSZ-csapatok beavatkozását. A nemzetközi közösség tehetetlenségéhez a ruandai kormány kommunikációs offenzívája is hozzájárult: Bagosora emberei hangsúlyozták: a hatóságok mindent megtesznek, hogy az atrocitások véget érjenek. Ezzel egyrészt elhárították maguktól a felelősséget, másrészt azt a látszatot keltették, hogy valóban történnek lépések a népirtás megállítására. Ez pedig kapóra jött a beavatkozástól amúgy is húzódozó kormányoknak. A következmények tragikusak voltak. Nem véletlen, hogy 1998 tavaszán Bill Clinton amerikai elnök és Kofi Annan, az ENSZ főtitkára is Kigaliba zarándokolt, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen a nemzetközi közösség négy évvel korábbi, gyászos teljesítményéért.  Menekülő hutuk A ruandai népirtást kezdeményező szélsőséges hutu körök szándéka nyilvánvaló volt: a tutszi népesség megsemmisítése, azaz a totális genocídium. Az országból való kiűzést nem tekintették elegendőnek (hiszen a Ruandát támadó fegyveres erők éppen az elűzött tutszik soraiból verbuválódtak), a cél a megsemmisítés volt. Bár előfordult, hogy a tutszi feleségeket megkímélték, ez inkább alapult a már említett szokásjogon (apai vérvonal) és adott helyi viszonyokon, mint központi politikai akaraton. Pancrace Hakizamungili, hutu földműves visszaemlékezése általános jelenséget rögzít: „A tanácsnok bejelentette, hogy a gyűlés témája a tutszik megölése, minden tutszié, kivétel nélkül.” Könyv-, link- és filmajánlóRoméo Dallaire: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda. Toronto, 2003, Random House Canada Terry George: Hotel Ruanda (játékfilm, 2004) Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka. A ruandai gyilkosok vallanak. Budapest, 2006. Ulpius-ház. Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Budapest, Nagyvilág Peter Raymond: Shake Hands with the Devil: The Journey of Roméo Dallaire (dokumentumfilm, 2005) http://www.hrw.org/reports/1999/rwanda/ |
