város – Nógrád vármegye – III. deportálási zónaA balassagyarmati zsidók  A balassagyarmati zsinagóga 1944 előtt A balassagyarmati zsidó közösség a század utolsó évtizedeitől kezdve – kisebb stagnálásokkal és visszaesésekkel - folyamatosan gyarapodott az 1920-es évekig. Lélekszáma 1920-ben érte el a csúcsát (2245 fő). Ekkortól a népesedési adatok csökkenő tendenciát mutatnak, 1930-ban 2013, 1941-ben már csak 1712 izraelita élt a városban. Rajtuk kívül 61 keresztény vallású balassagyarmati lakos esett a zsidótörvények hatálya alá. 1944 áprilisában az ortodox hitközség kötelékébe 1516 fő tartozott, az elnök Lázár Mihály seprűgyáros volt. Az anyakönyvvezető rabbi posztját Deutsch Dávid töltötte be, aki a balassagyarmati hitközség vallási életét évtizedek óta irányító Deutsch családból származott. A viszonylag jómódú közösségnek öt felekezeti egyesülete volt: Chevra Kadisa (temetkezési egyesület), Izraelita Nőegylet, Bet-hamidros Egylet (templomi egylet), Ifjúsági Jótékonysági Egylet, Leányegylet. Ezen kívül egy felekezeti alapítvány (Ungár Zsigmond-Fröhlich Zsófia Aggokháza alapítvány) is működött Balassagyarmaton. A gettósítás előkészítésekor a magyar hatóságok 1780 balassagyarmati zsidóval számoltak, azaz 250 körüli lehetett az ortodox közösségbe nem tartozó izraeliták és a zsidótörvények hatálya alá eső keresztények összlétszáma. A balassagyarmati zsidóság középosztály-dominanciájú polgári közösséget alkotott. A visszaemlékezések tanúsága szerint a zsidó és a keresztény lakosság viszonya többé-kevésbé harmonikus volt 1944-ig. Czilczer György ügyvéd (az 1944-es Zsidó Tanács egyik tagja) szavai szerint: „[a zsidók] a keresztény lakossággal harmonikus egyetértésben éltek, a nyilasoknak itt nem volt komoly párthívük, eltekintve talán néhány suhanctól, a középosztály távol tartotta magát a nyilas kilengésektől. A köztisztviselők olyanok voltak, mint másutt. Kifejezett antiszemitizmusról nem beszélhettünk”. A konfliktusmentes együttélésnek több évszázados hagyománya volt, bár a tiszaeszlári pert követő, 1883-as antiszemita hullám a várost sem kerülte el. Ekkor kisebbfajta pogromra került sor, amelyet azonban Madách Károly alispán karhatalommal elnyomott. Az üldöztetés kezdete  A balassagyarmati zsinagóga romjai Gettósítás A gettósítás 1944. május 5. és 10. között zajlott Nógrád vármegyében. Valamikor április végén - május legelején Ferenczy László csendőr alezredes, a deportálások helyszíni irányítója értekezletet tartott a Belügyminisztériumban az összetömörítéssel kapcsolatban. Az eligazításon részt vett Baross József, Nógrád vármegyei főispán és Eördögh László rendőrtanácsos, balassagyarmati rendőrkapitány is. Miután Baross tájékoztatta a fővárosban elhangzottakról, Horváth Sándor nógrádi alispán május 2-ára összehívta a vármegye polgármestereit és főszolgabíróit. Az értekezleten kidolgozták a nógrádi zsidók gettósításának menetrendjét. A terv az alábbi gyűjtőpontokat jelölte ki: Losonc (Losonc, a Losonci és a Szécsényi járás zsidó lakossága), Balassagyarmat (Balassagyarmat, a Balassagyarmati és a Nógrádi járás zsidó lakossága), Salgótarján (Salgótarján és a Sziráki járás zsidó lakossága), Kisterenye (Kisterenye és a Salgótarjáni járás zsidó lakossága.) A gettósítás határideje május 10. volt. A balassagyarmati gettó felállítását Vannay Béla polgármester irányította. A pontos határok kijelölésébe a városi hatóságok bevonták az addigra már létrehozott zsidó tanács tagjait is. (A tanács összetétele a gettó megalakulása és fennállása alatt többször változott. Az öt hét alatt a testület tagjai voltak: Lázár Mihály, Sándor Dezső, Sándor Pál, Hajdú Ferenc, Léván Imre, Weltner Jakab, Salgó Gábor, Jónás Emil, Czilczer György, Deutsch József, Révész Márton és Büchler Jenő.) Kezdetben csak egyetlen körülhatárolt terület kijelölését tervezték, de hamarosan kiderült, hogy így a vármegyei gettósítási terv értelmében Balassagyarmatra telepítendő, a Balassagyarmati és a Nógrádi járásban élő zsidók elhelyezésére nem marad hely. Ezért két gettó hoztak létre. A Kossuth Lajos utca páros oldala, a Thököly és Hunyadi utca valamint a Rákóczi fejedelem utca által határolt területen jött létre az ún. “nagy gettó”, ahová a helyi zsidókat zsúfolták. Az ún. “kis gettót” az Óvárosban jelölték ki. Ezt a területet az Óváros tér 2-22. számú házsor, a Kúria utca páros oldalának az Ipoly partig terjedő része, a Baintner Ottó utca páratlan oldala a 17-21. számokig, a Reményi Sándor utca folyópart felé eső szakasza, a Zsák utca és a Zichy utca 16-22 számig tartó része alkotta. Ide kerültek a környékbeli zsidók, körülbelül 800-an. A gettót május 5. és 10. között állították fel.  Képeslap az 1900-as évekből. Jobboldalt a zsinagóga, átellenben a katolikus templom áll A balassagyarmati keresztény lakosság reakcióiról eltérő véleményeket fogalmaztak meg a túlélők. Schenk Erzsébet szerint a „kereszténység általában vegyes érzelmekkel viseltetettt irántunk, voltak, akik elítélték ezeket a rendelkezéseket, de a többség megelégedetten vette tudomásul a zsidóság elkülönítését.” A már említett Zilczer György szerint ugyanakkor „a csillag felvarrása után egyénileg nagyon sokan, főleg az idősebb iparostársadalomhoz tartozó keresztény emberek kifejezett szimpátiát tanúsítottak a csillagviselőkkel szemben, sajnálták a zsidóságot és hangoztatták, hogy nem kell szégyellni a csillagot viselni.”  Deutsch Dávid főrabbi és hívei a zsinagóga előtt az 1940-es évek elején. A főrabbi Mauthausenben halt meg Deportálás Nógrád vármegye a VII. (miskolci) csendőrkerület részeként a III. deportálási zónába tartozott. Ennek megfelelően a balassagyarmati gettókat június elején számolták fel. Óriás Oszkár rendőrfogalmazó utasítására leventék járták végig az elzárt területeket és értesítették a zsidókat, hogy fél óra alatt készüljenek fel az elszállításra. A nagy gettó lakóit a közeli Nyírjespusztára, a kis gettóban őrzött vidékieket pedig Illéspusztára vitték, amely a szintén a város határában volt. A zsidókat itt dohánypajtákban helyezték el. A “tábor” a legelemibb higiéniai feltételeknek sem felelt meg, az elhelyezés szűkös volt. Schenk Erzsébet szerint „a nyírjespusztai gettóban [gyűjtőtáborban] nem gondoskodott senki sem elhelyezésünkről, sem élelmezésünkről, konyhalehetőség nem is volt, a pajták tűzveszélyesek voltak, nem is volt szabad tüzet gyújtani, mindössze az történt, hogy két nyitott latrinát állítottak fel, ahol a férfiak és nők elkülöníthetők sem voltak, de egyébként is tökélesen nyitott volt. Néhány napig semmi sem történt, később kaptunk egy kazal szalmát és azon feküdtünk azután.” Igaz, később javult valamit az ellátás.  Balassagyarmati elemi iskolás gyerekek színielőadása (1930-as évek) A nyírjes- és illéspusztai táborok lakóit két transzporttal, június 10-én és 12-én deportálták Auschwitzba. Először a balassagyarmati pályaudvarra vitték őket, ahol az egész országban megszokott brutális módszerekkel vagonokba zsúfolták a zsidókat. Innen indultak a szerelvények Auschwitz-Birkenau felé. Dr. Mengele a rámpán körülbelül 8-900 balassagyarmati zsidót rögtön a gázhalálba küldött. 400-450 nőt és körülbelül 150 férfit talált munkaképesnek, ezek közül a háború után a városba 60 nő és két férfi tért vissza. Az 1944-ben munkaszolgálatra behívott, megközelítőleg 300 férfi közül 120-an értek haza. Nem biztos, hogy a vissza nem tértek mindegyike életét vesztette, de a balassagyarmati zsidóság veszteségi rátája ennek figyelembe vételével is 80-90 százalékosra tehető. 1949-ben a balassagyarmati ortodox hitközség létszáma 228 volt. A zsidók nyomainak eltűntetése  Balassagyarmati zsidó és keresztény gyerekek zsúrja (1930-as évek) Források Szederjesi Cecília – Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjához. Balassagyarmat – Salgótarján, 2006, Studium Libra – Nógrád Megyei Levéltár. Tyekvicska Árpád (szerk.): Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról. Nagy Iván Történeti Kör évkönyve. Balassagyarmat, 1995, Nagy Iván Történeti Kör. Ságvári Ágnes – Dupák Károly – Á. Varga László (szerk.): Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Nógrád megye. Budapest, 1994, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ. Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1-3 köt. Budapest, 2007, Park. 770-773. o. Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi. Kepes József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Budapest, 1993, Központi Statisztikai Hivatal. DEGOB-jegyzőkönyvek: Nógrád megyei levéltár/Digitális levéltár/Holocaust- iratok gyűjteménye |
